Emlékfoszlányok

Bociról (?-2017. 11. 09.)

Először húgom mesélt róla. Egy munkatársánál van, mondta, de nem szeretik, nem is vigyáznak rá – hetente egy fél almát eszik. Azonnal intézkedni kezdtünk. Nem sokkal később már nálunk volt.

A mintája alapján kapta a Boci nevet.

IMG_20170315_213915Az első hetekben vad volt, nem akart barátkozni – sokat harapott és elég nagyokat. Csak Munkáskesztyűben lehetett hozzányúlni, mert minden felé nyúló kézbe belemart. Később aztán megváltozott, kezes jószág lett belőle. Ha mászott fel a rácson és alá tettem a kezem, tudta, hogy biztonságban van, és mindig a tenyerembe pottyant.

Igazi szökőbajnok volt. Ha kitettem az ágyra, elég volt egy szívdobbanásnyi idő, hogy eltűnjön. Gazdi pislantott egyet jobbra és hopp – Boci már meg is lépett. Egy idő után kialakult a rutinunk – Boci megszökött, erre gazdi óvatosan eltipegett a szobaajtóig, becsukta, majd ugyanilyen óvatosan visszatipegett és leült az ággyal szemben. És várt. Boci előbb-utóbb előbújt. És akkor kíméletlenül lecsapott rá és hatalmas cuppanóst nyomott a fejére.

Imádott gömbözni. Megtanulta gömbbel átugrani a küszöböt. Akár kétszer is, így nem egyszer lakótársam szobájában kötött ki. (De ő egy idő után kizárta a zajongó rágcsálót.)

Reggelente előbújt, amikor készülődtem. Látszott a kis fején, hogy még ő is álmos, a füleit lesunyta – de azért kijött köszönni. Ébren volt akkor is, amikor hazaértem. Csak egy köszönés erejéig, utána visszabújt a házikójába és aludt pár órát mielőtt ténylegesen aktív üzemmódba kapcsolta volna magát.

Mindig talált egy-egy kóbor morzsát az ágyamon, amit utána jóízűen elropogtatott.IMG_20170522_184351

Vettem neki függőágyat, de cafatokra tépte. Vettem neki faházikót, de addig hasogatta, darabolta, tépkedte a fogaival, hogy végül elvettem tőle. Kapott libikókát is, rá se bagózott.

Műanyag házikóban aludt, amit sokszor annyira kibélelt, hogy nem is értettem, hogyan fér még be ő is. Néha beszorult az ajtórésbe, amikor nagyon igyekezett kifelé.

Tudta, hogy ha nyílik a ketrec középső ajtaja és gazdi kocogtatja az emeletet, akkor bizony elő kell bújni – vagy valami finomság vagy egy kis simi van kilátásban.

Ha orvoshoz mentünk, mindig sálba tekertem a szállítódobozkáját, hogy ne fázzon (mert betegek csak akkor voltunk, amikor már hideg volt). Tenyérnyi lyukakat rágott bele. Az ágyon felejtett könyvek sarkait is mindig megpróbálta megcsipegetni.

Minden orvosnál azt játszotta, hogy egészséges. Az életben nem néztek még annyian paranoiásnak, mint azokban a hónapokban, amikor rendelőről rendelőre jártunk.

Amikor először találkozott a tengerimalackáinkkal, belecsípett Sáti fülébe. (Biztos vagyok benne, hogy ha hagyom, megrendszabályozza mindkét malacot.)

Imádta a tejfölt, de csak addig ette, amíg meg nem mozdult a kiskanál alatta. Ha szöget kellett igazítani, vagy a tejfölt kicsit lejjeb szuszakolni, hogy elérje, már nem kellett.

IMG_20161224_224552

Kikaparta szinte az összes homokot a homokozóból – erre akkor jöttünk rá, amikor költöztetni akartuk a ketrecet és kilókkal többet nyomott, mint kellett volna.

Lehetetlen volt fotózni – mindig pontosan addig pózolt, amíg be nem állítottam a telefon kamaráját. Utána bemozdult.

Reggelente úgy kapta ki a kezemből a tápot, hogy vigyáznom kellett, nehogy az ujjaimat is magával vigye.

Drága fehérjés, lisztkukacos tápot vettem neki, de felé se szagolt.

A rágcsálórudakat villámgyorsan bontotta atomjaira, majd a zsebkendőhalmok mellé behordta azokat is a házikóba.

Az állatorvosi rendelőkben ő volt a sztár. Ott ültünk kutyák, cicák, nyuszik és tengerimalacok között és mindig mindenki a legkisebbre volt kíváncsi. Az orvosok mindig beszélgettek vele és megdicsérték, hogy mennyire mosolygós pofija van.

sunyiA tömegközlekedési eszközökön mindig elintézte, hogy a gazdája kapjon pár ferde pillantást. Mert gazdi mindig betekerte, hogy senki nem lássa, kit visz, de az a kis piszok mindig koptatta a fogát a műanyag szállítódobozon – aminek elég kellemetlen hangja volt. És ami mindig egy fekete sállal körbetekert valamiből szűrődött ki.

Nyáron spriccelővel hűtöttem. Láttam a fején, hogy nem szereti, a fejére lapította a füleit, de sosem iszkolt el azonnal – valószínűleg élvezte a hűsítő permetet.

Amikor már nem bírta a hőséget, kijött a házából aludni. Néha valamelyik emeleten borult el, néha a homokozóban.

Kíváncsi természet volt – ha a ketrece körül sündörögtem, mindig követett, mindig arra az oldalra húzódott, ahonnan a legjobban látta, mit csinálok.

Képes volt fejjel előre bukva szunyókálni.

Néha szó szerint a hátsóján ücsörgött a lábait előre tolva. Kis Jabbának hívtuk ilyenkor.

IMG_20171011_215209_001_COVER

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s