Emlékfoszlányok

Málna (2015. 09. 11. – 2017. 10. 08.)

Hagyományos színű aranyhörcsögöt kerestünk és kislányt. Úgyhogy, amikor a kinézett tenyésztőnél meglettek a picúrok és minden nőstény fekete volt, csak kacagni tudtam. Elhoztunk egyet.

A Jászai Mari téri megállóhoz mentünk érte. Aprócska volt még, egy síró kis szőrgombóc.

IMG_20170424_230625Otthon készen várta a neki kialakított palota. De egyre csak sírt – soha korábban nem hallottam, hogy egy hörcsög ilyen hangokat is tud kiadni.

Lassan engedett fel, sokáig nem tudtunk megsimogatni, sírva menekült, ha közeledtünk felé. Idővel aztán elég volt megkocogtatni az emeletet és sprintelt is ki a gazdihoz.

A nevét a nózija színéről kapta.

Amikor hozzánk került még szinte teljesen feketének tűnt, de aztán egyre inkább szürkés színű lett és egyre inkább láthatóvá váltak a barna foltjai.

Rájött, hogyan nyithatók a ketrec ajtajai. Meglépett párszor, úgyhogy lelakatoltuk ajtókat. (Az egyik lakat a mai napig fenn van, mert elvesztettem a hozzá tartozó kulcsot.)

Amikor először vittem haza, mindenki odáig volt érte – hiába tengerimalacos a család, Málna mindenki szívébe belopta magát.

Mikor unatkozott – sőt, megkockáztatom, hogy időnként álmában is – a műanyag házikó alján koptatta a fogát. Mostanra olyan a felülete, mint egy gabonakörökkel sűrűnk megtűzdelt kukoricamező.

Amikor először találkozott kutyával – na nem fizikai valójában, csak egy légtérben voltak – majdnem 24 órára sokkot kapott. Az első pár órában nem mozdult, aztán szép lassan elkezdett visszatérni a normális tempójába. A mai napig emlékszem, hogyan sétált a kerékben az eredeti sebessége töredékével. Mintha mézgába ragadtak volna az aprócska lábai.IMG_20170310_232932

Nem örült a befogadott jövevénynek, Bocinak. Bár teljesen el voltak szeparálva, ki-ki a saját ketrecében, a szoba két legtávolabbi sarkában, Málna nem átallott vércse módjára rávisítani Bocira szinte minden egyes este/éjszaka.

Tavaly november elsején kellett először orvoshoz mennem vele – általános tapasztalat, hogy az állataim akkor betegek, amikor a legnehezebb ügyeletes kisállatorvos találni. Nagyon megijesztett, napokig sírtam érte, és rimánkodtam neki, hogy egyen – tésztát főztem, gyümölcsös joghurtot diktáltam belé, és minden olyannal kínáltam, ami amúgy teljesen egészségtelen számára, de szerette. Felépült.

Nyáron még akkor is a kibélelt házikójában aludt, amikor pokoli volt a hőség. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor lett már neki is annyira melege, hogy inkább előbújt.

Nem szeretett gömbözni, ha beletettem, inkább csak ült benne vagy lökött rajta pár kisebbet és köszönte szépen, neki elég volt.

IMG_20161113_023647

Imádta a tejfölt, irdatlan tempóval tudta lelapátolni a kiskanálról.

Finnyás volt kajában, a drága granulátum tápból keveset evett, inkább mazsolázni szeretett a másikból. A céklát szinte mindig érintetlenül hagyta.

Ha kivettem az ágyra, hogy rohangáljon, előbb-utóbb mindig bekocogott a laptoptartóm alá és onnan nem mozdult többet.

A fenekénél mindig hosszabbra nőtt a szőr, néha le kellett vágni, mert annyira beleragadtak a forgácsszemek, hogy már nem tudtuk kibontani.

Nagyon sok játékot vettem neki, hátha felhagy a ketrecrágással, de sosem sikerült meggyőznöm, hogy van a rácsok cincálásánál jobb móka.

Volt egy függőágya, amit szeretett. Sokáig abban aludt, de aztán rászokott arra, hogy azt is megpróbálja szétcincálni, ami hatalmas ricsajjal járt, úgyhogy elvettem tőle. Párszor megpróbáltam visszaadni, de mindig csak a romboláson járt az esze.

IMG_20170701_143812

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s